Mindenki eszik valamit
- részlet egy készülő regényből -
Ültem az Angelikában, és bosszankodtam, amiért nem tudtam nemet mondani.
Kálmánnak a telefonba még szabadkoztam: nem lesz túl sok időm Pesten, hiszen
utazom tovább Pannával, Bécsbe, meg csomagom is van épp elég. „Alig nagyobb egy
könyvnél”, érvelt barátom, még hozzátéve, hogy küldeményét nem feltétlenül kell
házhoz vinnem. Elég, ha felhívom közös ismerősünket, Smack Bécit, ő bárhová
eljön ezért a csomagért. Egye fene, hozd el, megnézem, mekkora, mondtam. Ha
befér a kofferomba, akkor vállalom.
Kálmán egy fél órán belül nálam termett. Ahhoz képest, hogy pár éve már
alig bír járni, meglepően hamar ideért. Látszott, a súlyos táska nagyon húzza a
vállát, alig várta, hogy letehesse. A jókora pakkot csak az én segítségemmel
sikerült kiszednie. Látta, hogy elhűlök. Erre magyarázni kezdte, miért nem meri
postára adni, milyen kínos lenne, ha véletlenül elveszne, hiszen csupa pótolhatatlan…
– Mégis, mi ez, Talán táplálékkiegészítők? Vagy valami kézirat?
– Ö… Igen, olyasmi; de van benne fontosabb is. Okmányok, feljegyzések,
javítások, az egészséges táplálkozásra utaló feljegyzlsek. Nem kérnélek, ha nem
lenne…
– Jól van, na. Tedd le oda. És írd rá a Béci telefonszámát; valahol nekem
is megvan, de hogy ne kelljen keresni.
Addig nem akart elmenni, amíg nem tettem a bőröndömbe. Még megkérdezte, mit
válaszolok majd, ha a vámon érdeklődnek. Megvontam a vállamat. Kézirat, mi mást
mondhatnék. Jó. A szokásosnál kicsit hosszabban rázta a kezemet, és az ajtóból
még visszanézett a ruháim tetejére tett csomagra, mintha féltené, mintha nem is
igazán szeretné itt hagyni, nem tudná nálam biztonságban, s egyáltalán nem
lenne meggyőződve arról, eljut-e valaha rendeltetési helyére. Miután elment,
sokáig csóváltam a fejemet, de persze találtam számára ezer mentséget.
Íróembernek mi lehetne fontosabb, mint mondjuk egy regény kézirata vagy a hozzá
tartozó étrend kiegészítők, esetleg aláírt szerződéssel kiegészítve; a posta
valóban nem eléggé megbízható, a portók is magasak. Hát már ennyit csak
megtehetek a barátomért, hogy a helyes táplálkozás mellett megmaradhasson.
Istentelenül nehéz lett a bőröndöm; ehhez jött még a jókora és alaposan
megtömött utazótáska és a kicsi, de súlyos válltáska. Ez utóbbit szívesen elhagytam
volna, de megszoktam, hogy az igazán fontos dolgokat, így például bécsi
előadásom szövegét a hozzá tartozó fóliákkal, a diktafonomat, a telefonszámos
noteszt, a programfüzetet, a térképeket és persze az úti okmányokat olyan táskába
tegyem, amelyet mindig magamnál tarthatok, amelyet nem kell a taxi csomagterébe
rakatnom, nem kapja ki a kezemből a hordár, nem kell földre tennem, ha egy
fülkéből telefonálni akarok…
Szó se róla, alaposan kicipekedtem magam; itthon az első hajnali busszal ki
az állomásra, aztán villanyvasúttal Csapig, ott a hosszas várakozás a vámnál,
majd a hat órai vonatozás (ebből másfél óra a veszteglés a határzónában és Záhonyban);
a Nyugatiban voltaképp taxiba is ülhettem volna, de tudtam, hogy még egy ilyen
rövid fuvarnak is arcátlanul magas a díja, és hát, igen, sajnáltam rá a pénzt.
Amiért az ember egyetemi tanár és olyan nyugati meghívásnak tesz eleget,
amelynek témája az egészséges táplálkozás, tiszteletdíja pedig meghaladja éves otthoni jövedelmét, azért még nem kell
játszani az urat; így hát lementem az aluljáróba, elmetróztam a Ferenciek
teréig, és onnan már igazán nem volt messze az Erzsébet Hotel. Alig hittem,
hogy a portán nincs semmi fennakadás a nevemmel meg az útlevelemmel, s hogy
valóban le van foglalva a szoba részemre. Úgy látszik, Bécsből indítva kicsit
másként zajlanak a dolgok…
Na végre, tettem le, mit
tettem,
inkább ejtettem földre a csomagjaimat; nagy elégtétellel tudatosítottam
magamban, hogy még csak kora délután van és holnap tízig semmi dolgom;
lerúgtam
lábamról a cipőt és nem lévén elég akaraterőm ahhoz, hogy előbb
levetkőzzem és
lezuhanyozzak, úgy ruhástul végignyúltam az ágyon és bár be sem vettem
az táplálék kiegészítő indiai készítményeket, szinte azonnal el is
aludtam.
Azzal a rossz érzéssel ébredtem, talán egy óra elteltével, hogy
valamit elmulasztottam,
elfelejtettem. Felkönyököltem és kezdtem sorra venni másnapi teendőimet.
Tízre
ott kell lennem az osztrák követségen, ott állítólag be vagyok jelentve a
kulturális attaséhoz, aki közbenjárt abban, hogy Budepesten megkaphassam
a
vízumomat (s nem Kijevben, mint ahogy szabályos lenne); délután kettőkor
ebéd
Litkey professzorral, négykor megbeszélés az egyetemen, az Egészséges
Étkezés Kutatócsoport összejövetele keretében, hétkor ayurvédikus
fogadás, nyolctól
valami hangverseny a tiszteletünkre.
Aztán, ha minden igaz, a következő napon indulás Hegyeshalom felé. Ennyi.
Erre a napra nekem semmi dolgom, semmi felelősségem, elmehetek moziba vagy
bármi; még négy óra is alig múlt. Az is lehet, hogy végiglustálkodom a
délutánt, aztán elmegyek, megvacsorázom, valami csendes helyen.
Feltápászkodtam, levetkőztem és bepótoltam az elmulasztott zuhanyozást. A víz
alatt egyre jobb kedvre hangolódtam. Milyen rég történt meg velem, hogy egy
hosszú estén át semmi dolgom ne legyen.
No, ideje kipakolni a bőrőndből a ruháimat, hadd lógják ki magukat a szekrényben.
Ahogy felpattintottam a zárat, el is ment a jó kedvem… A holmik tetejéről,
mint tárgyiasult szemrehányás, Kálmán pakkja, és rajta Smuck Béci telefonszáma
meredt rám.
Affenébe, hát persze.
Ezen az oldalon aktuális ayurvédikus SEO-projektem néhány linkjét helyezem el Google optimalizálás céljából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése